"Szerette az életet, (...)felsikított a keserűség. Kiszökött a meleg…"

Ma egész nap olyan jó volt Kiviszire mentem elösször a kicsikkel tanultunk valami táncot szerintem az a tánc nem illik egy 8.osnak de hát mindegy.Van egy bnőm aki régebben annyira szerettem de már sokal nagyobbnak érzi magát nállam uhh már kezdem utálni.:S.pedig én vagyok a nagyobb.BleeMa valahogy érztem h valakinek befog törni a feje és igy is lett.Szegénykém remélem már jól van.:/

Elbizonytalanodott körülöttem minden bár nem tudom mit akarok.Vagyis tudom de az nem jó én nem ezt vagy még is.:Snagyon elvagyok kavarodva...De mindenki csak azthiszi h neki rosz neki vann baja de nem másnak is csak nem annyira hangoztatja.

Nem értem ezeket az embereket
Azt mondják ez a domb túl meredek
csak örökké beszélnek és beszélnek
de sohasem másznak.

áhh basszus miért kell ilyenkk leniük...

"Szerette
az életet, szeretett élni. Talán titkolta, de nagyon félt. Belseje
egészében reszketett. Nem szerette a búcsút. Összetörte a valóság, de csak csendben ült, s hallgatta a szelet. Száját
remegés fogta el, szeme könnyben úszott. A falhoz tolt egy széket, hogy
levehesse a szekrény tetőn lévő apró dobozkát. Felemelte a fedelét, s 

fényképeket húzott elő… Akkor Louis lépett a szobába. Ő
még nem tudja- gondolta a lány. A fiú ugyanolyan szenvedélyesen ment
szerelméhez, mint eddig, ugyanolyan erősen szorította magához ahogy
eddig ette, s ugyanúgy csókolta, ahogy mindezidáig. Lu
érezte ahogy a lány remeg. Ahogy mélyen a szemébe nézett látta a
rémületet. S akkor meglátta a papírt, rajta az orvosi jelentéssel.
Talán akart volna beszélni, de addigra már elvesztek a szavak. Magához
szorította kedvese forró homlokát, s ringatni kezdte. 

Pár perc leforgása alatt elaludtak. Reggel Luis kelt fel elsőnek,

felébreszthette az ablakon besütő pirkadati napfény. A lány még mindig
a karjaiban volt, s magához ölelte akár egy fészekből kieső beteg
madarat. Épp megcsókolta volna törékeny száját, de mikor ajkuk összeért
felsikított a keserűség. Kiszökött a meleg…"